Kedves Diákok, kedves Szülők, Meghívottak!

(Elhangzott 2017. szeptember 11-én, a tanévnyitó ünnepségen)

Ünnepel a Németh László Elméleti Líceum. 20 évvel ezelőtt jött létre ez az intézmény, sokunk álma valósult meg akkor. Viszonylag későn, amikor a nagy erdélyi iskolák, önálló magyar líceumok már rég léteztek, Nagybányán sikerült létrehozni egy olyan elméleti líceumot, amely végre egyesítette a több iskolában tagozatként működő magyar osztályokat. Erről, az alapítás pillanatairól, az egy évig húzódó épületfelújításról, berendezésről, a harcról, cselről és kitartásról ebben az évben, úgy tervezzük, sokat fogunk beszélni: megszólaltatjuk azokat, akik akkor az iskola ügyét felvállalták, akik akkor tanítottak, akkor tanultak. Készülünk emlékkönyvet kiadni és kiállítást szervezni. Az iskola 20 évét együtt ünnepeljük az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével, akik idén itt, Nagybányán szervezik országos rendezvényüket, A Magyar Nyelv Napjait, 20 éve veszünk részt versenyükön, a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőn. A májusi rendezvény kiváló alkalom arra, hogy a magyar nyelv tanításának legerősebb nagybányai bástyáját együtt ünnepeljük. Üzenetünk egyértelmű: az iskola célja, hogy minden magyar gyermek otthon érezze itt magát, minőségi oktatást kínáljunk a nagybányai és környékbeli gyermekeknek. Az iskola és a mögötte álló közösség idén együtt mutatja meg erejét. A 20. születésnapunkra új épületet kapunk. Az egykori református iskola hosszú csipkerózsika-álom után ébred: az államosítás után negyven évig úgy használták, hogy semmilyen felújítás nem történt. Az elhanyagolt épületnek veszélyessé vált a fűtése, statikája, elpusztult egy szárnya. A visszaszolgáltatás után éppen állapota miatt húzódott olyan soká a közösségben a vita, hogy milyen funkciót is adhatunk ennek az épületnek. Válság, megszorítások, pénztelenség, egyfajta közösségi depresszió hangulatában nem az épület újult meg, hanem olyan kiáltvány íródott, mely éles kritikával illette az iskolát. Tudtuk, hogy ez éket ver a város és a tanárok közé, hogy nem ez az út, hogy nem ez a megoldás. A felújítás, bár több hullámban mégiscsak nekifutottunk, forrás híján nehezen haladt. Be kell vallanunk, magunkat is nehezen győztük meg, a tanári karral még sokáig vitáztunk. Közben láttuk, amint egyre fogynak a gyermekeink a Petre Dulfu Általános Iskolában, míg egyszer végül nem jött létre egy előkészítő osztály. Nem volt mire várni. Az egyház, az iskola és az önkormányzat ekkor döntötte el, hogy a sok elképzelés közül azt választja, ami a közösség legégetőbb problémáit a leghamarabb tudja megoldani: akkor dőlt el, 2014-ben, hogy a környékbeli román óvodákban működő csoportok és a cintermi magyar osztályokkapnak itt helyet, hogy szilárd alapokat építsünk annak a Németh László Elméleti Líceumnak, amelynek akkor még csak felső tagozata és középiskolai osztályai voltak. Sokat, nagyon sokat változott az iskola azóta. S bár akkor úgy reméltük, az épületet szeptemberben már használhatjuk, hamar kiderült, hogy állapota miatt komolyabb felújításra lesz szükség, mint mi gondoltuk. De elkészültek a tervek, aláírtunk egy szerződést az egyházzal – amit azóta még aláírtunk néhányszor, s az önkormányzat döntése alapján az óvodacsoportok és osztályok intézményi szempontból már hozzánk tartoztak. A nyári kudarc újabb akadályt gördített elénk: meg kellett oldanunk, hogy a gyermekek itt, a líceum épületében osztálytermeket kapjanak, összébb húzódtunk hát, s évekig azért gyűjtöttünk, pályáztunk, hogy megfelelő berendezésük legyen. Vannak óvodás csoportjaink, akikkel először kerülünk egy épületbe, a Waldorf csoport kalandos befogadásáról azóta is sokat mesélünk. Nem volt év, hogy ne költöztek volna. Rengeteg pénzt költöttünk arra, hogy az ideiglenesség állapotát biztosítani tudjuk, szívesen költöttük volna ezt a Híd utcai épületre. Aggódtunk azon, hogy mi lesz majd a kicsik-nagyok együttélésével, s örömmel láttuk, hogy aggodalmunkra semmi ok nem volt, azóta sok-sok megható jelenetről számoltunk be. Viták, félelmek, nézeteltérések jellemezték azokat az éveket, akikor az építkezés pénz híján leállt. Tagadhatatlan, hogy ezt a feszültséget a kilátástalanság és a hiábavaló ígérgetések gerjesztették. Adománygyűjtések, jótékonysági estek, kétségbeesett nagy akarások ellenére is csak lassan haladt a munka. Mi itt jól érezzük magunkat, vigasztaltak a gyerkőcök, pedig tudtuk, lehetne igazi otthonuk. Mikor? – kérdeztem folyton, mikor? – kérdezték tőlem a szülők. Aztán egyszercsak eljött az az akkor, amikor a félkész építkezéshez újabb pénzforrás érkezett. Mikor gőzerővel nekifogtunk a munkának, akkor vált csak világossá, hogy mennyire fontos volt a sok adomány, a folyamatos munka, az időszak, amit mi válságként éltünk meg, milyen nagy hasznunkra vált. Voltak tervek, voltak jóváhagyások, volt közös szándék. Március óta zajlik az építkezésnek a legújabb hulláma folyamatos egyeztetés, folyamatos együttműködés mellett. Az akadályok nem tűntek el előlünk, a viták sem szűntek, mi sem lettünk szelídebbek, de haladtunk. Szerettük volna azt mondani: kész. Vágytunk arra, hogy csettintésre meglesz. Én magam sem tudnám felsorolni mennyi mindenre kellett gondolnunk, amire sosem gondoltuk, hogy majd gondolnunk kell. Hogy az iskola mögött egy új, hinni tudó, támogató szülői közösség áll, arról leginkább akkor győződtem meg, amikor együtt döntöttük el: nem baj, hogy sokminden ideiglenes még, vállaljuk, hogy ott kezdjük a tanévet. S hogy mit jelent konkrétan a szülői akarat, azt a legnagyobb maghatódottsággal tapasztalam meg múlt szombaton, amikor özönlöttek az iskolák udvarára a segíteni akarók.
Ma nem tudom mondani, köszönöm. Mert egymásnak köszönhetjük idők végeztéig. Pedig nem egymásért tettük. Nem nekem van iskolám, hanem ezeknek a gyermekeknek, nem magamért tettem, ha tettem, hanem mindig rájuk gondolva. Legalább annyira kellett az iskolának az épület, mint az épületnek az iskola, a közösségnek a gyermek, a gyermeknek a közösség, a politikusnak a szép feladat, a feladatnak a politikus. Ha igazán adni akarunk, adjunk számolatlanul, adjunk önzetlenül, halkan, nem harsogva, és soha ne felejtsük el, hogy mindannak, amit teszünk, egyetlen értelme van: gyermekeink öröme.
Foto: Pongrácz Panni


 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése