Az elmúlt évek iskolai szabályzataiban, az iskoláról való közgondolkodásban egyre hangsúlyosabban vannak jelen olyan kezdeményezések, amelyek egy mesterséges, leginkább a tanítás/nevelés helyett tiltásra épülő világot teremtenek meg. Jöjjön erről egy sorozat, elsőként a mobiltelefon használatáról az iskolában.
A téma joggal kavart nagy port a sajtóban
is, különösen a január 8-i miniszteri rendelettel jóváhagyott módosított iskolai
szabályzat[1]
okán, ürügyén.
Hogyan kellene eljárni? A
szabályzatmódosítás értelmében léteznie kell egy speciálisan kialakított
helynek, ahol a mobiltelefonok tárolhatóak. Hol? Hogyan? Milyen
finanszírozással? Elég így:
Vagy példás rendben?
Esetleg ennél speciálisabban:
Ezt senki nem gondolhatja komolyan…
Jogi szempontból is gyenge a megoldás. Diákszervezetek
nagyon helyesen ismerik fel, hogy a szabályzat módosítása ellentmond az alkotmány
44-es cikkelyének, mely a
tulajdonhoz való jogot garantálja. Bár igaz, hogy van ebben némi túlzás,
hiszen a diáktól nem kobozzák el a tulajdonát, csak ideiglenesen, sőt, akkor is
láthatja telefonját, de nem használhatja, pont úgy, mint a klasszikus viccben:
nézheti a tévét, de nem kapcsolhatja be. Sőt azt is helyesen állapítják meg a
miniszteri elképzelés ellen tiltakozó diákszervezetek, hogy a szabályzatmódosítás
ellentmond a Diákstatutumnak[2],
mely amúgy is szabályozza a mobiltelefon használatát, de nem írja elő
elkobzását.
Ördögtől való-e a mobiltelefon? Tartunk
mindentől, ami új, ami ismeretlen, középkori babonák kísértenek. Miközben jobb helyeken azt kutatják, hogyan
használhatóak a telefonok és applikációik a tanórákon. Lehetnek számológépek,
zsebszótárak, apró lexikonok, kiváló szöveggyűjtemények. Én magam rengetegszer engedem,
sőt kérem a telefon használatát háttérinformációk felkutatására,
motívumkeresésre, egy-egy apropóként spontán módon előkerülő (fénymásolatban
elő nem készített) szöveg beidézésére. Legutóbb telefonon készítették el
diákjaim PPS-bemutatójukat, csodáltam is érte őket, nekem nem lett volna
türelmem. És egyáltalán nem haragudtam akkor, amikor magyarázatomat
ellenőrizendő, kiegészítendő egyik diákom rákeresett az interneten egy általam
elejtett megjegyzésre – mert végre felkeltettem az érdeklődését. És arra se
haragudtam, amikor ennek kapcsán rákérdezett, hogy akkor most hogy van? Mert
ilyen fajta kommunikációnak igenis helye van az órán, ha az a diák fejlődését
szolgálja. Ez persze felkészült tanárt igényel – de hát ez a tanár dolga. Azt
is el kell fogadnunk, hogy a telefon ilyen célra való használata egyáltalán nem
köti le a diák teljes figyelmét[3],
ő attól még a magyarázatot is hallja, figyelmének ilyen megosztását legföljebb
felügyelni kell, mi célból, mennyi ideig tart. És igen, olyan helyen tanítok,
ahol legalább minden padra jut egy okostelefon, senkit sem sért a
stástusszimbólum, szünetben is látják egymás telefonját.[4]
Szerencse, hogy kivételesen ezt megengedi nekem a szabályzat. Én meg a
diákoknak.
Úgy gondolom, jogos a feltételezés, hogy ha
egy iskolai szabályzatot[5]
módosítani, szigorítani kell valamilyen ügyben, akkor ezzel egy reális
problémát kell kezelni.[6]
Mi a probléma? Az, hogy a diákok figyelmét elvonja a mobiltelefon használata a
tanítási óráról, vagy az, hogy a telefon alkalmas fotók, hangfelvételek s
videók készítésére? Mi az, amitől félünk? S a problémára valóban nincs-e más
megoldás, mint jogi úton szabályozni? A szigorítás azt feltételezni, hogy a
tanítási órán nem működnek a mobiltelefon használatának illemszabályai, csorbul
az egymásra való odafigyelés gyakorlata, híján vagyunk a jóérzésnek, s csupa
olyan íratlan szabálynak, amik nem véletlenül íratlanok. Arra utal, hogy a
tanár jelenléte nem írja felül a telefonfüggő diákok kütyükényszerét, hogy a
tanár maga nem képes, vagy egyenesen alkalmatlan arra, hogy ezt a pedagógiai
szituációt saját maga oldja meg, valamiféle emberi, pedagógiai módszerrel.
Mondjuk azzal, hogy belép az osztályba, vagy azzal, hogy képes lekötni a diák
figyelmét, vagy ha már végképp nem megy másképp, figyelmezteti a telefonfüggő
diákot. Nem, jönnie kell egy szabályzatnak, mely a tanárt megerősíti a
hatalmában. S rejtett szándékkal megváltoztatja a tanári szerepet, afféle
rendőr-tanárt teremt, aki a szabályzatot lobogtatva tilt, elkoboz, korlátoz,
ahelyett, hogy nevelne. Tehát nem arra tanítjuk meg a diákot, hogy idebenn az
iskolában ugyanazok a szabályok vonatkoznak a mobiltelefon használatára, mint
odakinn a világban, s talán ez alkalommal a diák is elsajátíthatna egy
használható illemszabályt – akár lemásolhatna egy tanári modellt, hisz a tanár
is mobiltelefon-felhasználó –, hanem tiltásunkkal létrehozunk egy mesterséges
világot, amit bármilyen alázatosan fogad is el, szabályrendszerének
megtanulásából semmi haszna sincs. De indirekt módon elértünk egy olyan
lélektani viszonyrendszert, ahol a diák kiszolgáltatott, alárendelt, ahol a
tanár tiltással, elkobzással érvényesíti akaratát. Ennél sokkal erősebbnek kellene
lennie a tanár személyes varázsának, a tehetségének, hogy egy ilyen végtelen
egyszerű helyzetet egymaga is kezelni tudjon. Úgy gondolom, a szabályzatmódosítás
nem csak a diákokat sérti – sérti a tanárokat is. Engem mindenképp.
El nem tudom képzelni azt a helyzetet, hogy
a diák – akit mondjuk otthon nem tanítottak meg a telefonhasználatra[7],
azt nem leste el kortársaitól, akik nálam nyilván sokkal erősebb modellt
jelentenek számára – ne reagáljon pozitívan arra, hogy én bizony meg akarom
tanítani arra, hogy mit mikor tegyen.
Nem is akarok belegondolni abba, mi kell,
hogy történjen egy tanórán, ami arra sarkalljon egy diákot, hogy bizonyító (?)
felvételeket készítsen, ezeket esetleg megossza közösségi oldalakon. S ha egy
ilyen helyzet mégis előfordul, annak a tiltás a megoldása? Nem kellene vajon a
problémák mélyére nézni? Megvizsgálni a konfliktus természetét?
S ne felejtsük el, hogy tiltással nem
fogjuk elérni a pedagógiai célunkat: a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Minél
több értelmetlen korlátot teremtünk a gyermek számára, annál erősebb benne a
kitörési kényszer.
(A
sorozat következő része: Egyengyermekek)
[1] “În timpul
orelor de curs, al examenelor și al concursurilor este interzisă utilizarea
telefoanelor mobile; prin excepție, este permisă utilizarea în timpul orelor de
curs, numai cu acordul cadrului didactic, în situația folosirii în procesul
educativ sau în situații de urgență. Pe durata orelor de curs, telefoanele
mobile se păstrează în locuri special amenajate în sala de clasă, setate astfel
încât să nu deranjeze procesul educativ.”
[2] OM
4742/10.08.2016, 15. cikkely, g) alpont
[4] Bár ez a
kifogás arra emlékeztet, amikor nem volt szabad narancsot vinnünk
gyermekkorunkban az iskolába, hogy nehogy az osztálytársak megkívánják – így aztán
az Amerikából kapott, egyenruha alatt viselt farmernadrágjainkat kívánták meg.
[5] az ország
minden oktatási intézményének közös működési szabályzatáról van szó: OM
3027/08.01.2018, mely az OM 5079/2016-os
rendeletet módosítja
[6] Ahhoz, hogy minden januárban, a
tanév közepén tehát jön egy új miniszter, aki tehetsége szerint belefogalmazza
személyes ambícióit az iskolák szabályzatába, hogy szeptemberi dátummal tesznek
közzé szabályzatokat októberben, hogy minden iskola minden dokumentuma erre a
szabályzatra épül, s mire azok elkészülnek, változik a szabályzat, tehát minden
iskola minden dokumentuma érvényét veszti, hogy a sok hamarjában hozott
módosítás miatt egyes cikkelyek ellentmondanak egymásnak, és végképp
ellentmondanak más metodológiáknak – nos, ehhez hozzászoktunk, ezt a
szabályzatot csak ennek tudatában lehet komolyan venni.
[7] ilyennel én,
lehet, szerencsés vagyok, nem találkoztam
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése